Ha még esetleg akad valaki aki tudatosan néha be-bekukkant ebbe a szegény elhagyatott blogba, vele szeretném tudatni..
Ez a blog, ha tényleg sikerül, nemsokára átköltözik, továbblép.. ha nem, egyenlőre marad ennyiben.
Köszi hogy benéztél, ittvoltál, olvastál, remélem nemsokára ujra találkozunk, másutt..
Drc - köszi a kommentet, remélem ha költözés lesz, nem veszitem el mert szomi leszek.
sziasztok :)
bye amott vagy valahol :)
Még soha nemvoltam a Budapesti állatkertben. Ezért azt találtam ki, elmegyünk a srácokkal megnézni. Sokan dícsérték, milyen más, mint a többi. Tehát elindultunk egy szép napon. Persze gyerekrészről csupa morgás. Hogy ők már láttak állatkertet (mondom de ilyet neem), meg hogy ismerik már az állatokat
(mondom de itt sokkal több fajtát láttok egy helyen, mint másutt), stb. 
térképet, hová menjünk. Az első hídleágazásig ment is minden rendben. Akkor kezdődött az okosok vitája. Szerintem a megszokott hídamon a megszokott uton kell menni, csakhogy az utdirigens szerepe nagyiffre lett osztva, és ő ezt mint igazi férfi becsülettel is akarta végezni. Hogy én ezt nemhagyom, az dühitette.
Tehát hagytam egy feltétellel. Ha elnavigál a sóhajba bennünket, akkor vissza is kell hogy navigáljon onnan. Megegyezés létrejött, mentünk az ő hidján. Kb. Két-három kereszteződés után nyugisan, ártatlan képpel kijelenti: „Anyu, ménem mentél a másik hidon, mikor arra kellett volna?“ Nézek rá hitetlenkedve..ezt má
ismerem. Mondom navigáj és nekérdezz hülyeségeket. Aszongya de most eltévedtünk, forduljál vissza, amarra kell menni. Hogy az a rézfánfütyülős!!! Há hogy idegenvezetel bennünket? Mennyire tévedtünk el? Szerinte nemnagyon, csak még jobban. Na oki. Lehuzni a benzinkutra, térképdiskura.
Merthogy azért a tenyeremből még nem ismerem Pestet. Megkell fordulni. Közben bosszankodom, srácok röhögnek, mit idegelek, hisz csak megnéztünk egy szép darabot a városból. Ez egészen hatásos. Végre a bóklászás után elérünk az állatkerthez. Hirtelen három kiguvadt szempár és három három hitetlenkedő
amindenit van a kocsinkban. Megláttuk az állatkert bejáratát. Mindegyiket. És mindegyiknél a sokkilométeres kígyózó sorokat. Fihaaa. Hát ezaz, amivel nemszámitottam. Hogy ennyien lesznek. És akkor már tudtam, gyerekrészről baj van. Ott is volt. Kijelentések formájában. Nehogy azt akarjam, hogy ők abba a sorba beálljanak, annyit
várjanak pár agyonunt állat miatt. Na mondok, akkor lerakjuk a kocsit, maj valami lesz. Fél óra parkolóhelykeresés következett. Akkor már kezdett a guta ütögetni, nézem az órát, nemsokára itt az idő, hogy elkezdjék emlegetni a haverjaikat a hazautra célozva. És még odase értünk. Nagynehezen lerakjuk a kocsit.
És megyünk sétálni az állatkert fele. Mit nem hoz a sors az utunkba? A Vidámpark óriáskerekének látványát a keritésen keresztül. Navégemvan, csak ezt ne! De már akkor rossz volt. Kezdődött:-“anyaaaa...anyucikaaaaa....gyerünk inkább ideeee!!!..itt nem is áll senki sorba, látod?“ Ami a legérdekesebb volt, a két lusti
kölköm azonnal elolvasták a bejáratnál, hogy csak a belépőt fizetjük, és az üzemanyagos micsodákon kivül minden ingyenes. És nemvolt mentség. Menni kellett. Azért énse adtam magamat ingyen, megígértettem velük legalább egy fotót bepózolnak nekem. Mert azt már senkisem akar. Fotózkodni. Oki, meglett
ígérve, és azonnal a bejáratnál ki is kunyeráltam magamnak. Ha azt gondoltam, ezzel nekem nyugi, hát tévedtem nagyot. Mert kedves fiacskáimnak nemvolt elég, hogy mindenhová mehettek élvezkedni a betojást, minden egyes förtelemnél addig nyigtak belém, míg nekem is muszi volt legalább egyszer kipróbálni
velük. Jaaahjjjj...néha lilán, néha fehéren, de azért túléltem. Viszont mikor másodszor akartak rávenni hogy menjek a hajóra, már strájkba borultam. Elég volt. Merthogy fotózni is kell valakinek. Megmenekültem. Meg a többi ismétléstől is szerencsére. Párszor igyis rendesen telivolt a gatyeszom. Ugyanis tériszonyom van amugy
igazán. Csak szeretem leküzdeni. (De képes vagyok lefordulni gyümölcsszedés közben a fáról a teli kibli leszedett gyümölccsel, elég elképzelnem, hogy inog alattam a létra, má esem is. Mindenestül. Én mindig kétszer szedek gyümölcsöt. Egyszer a fáról, másodszor a földről.) De szuper volt velük. Csudanagy
élmény. Mindent-mindent végigpróbáltunk, láttuk a gyönyörü kilátást a városra az óriáskerékből, jópár helyen jól kiforgattuk magunkat, kisiff tűzoltott, és eléggé érdekes lett a felvétel, mert egészen másra hasonlit mint tűzoltásra..voltunk a vizesvasuton, aminek csak az volt a baja, hogy nem lettünk
csöppet se vizesek, pedig annak örültek volna a legjobban, ha jól kiáztatják az anyucit. Sokat visitottunk együtt, és megnéztük az Elvarázsolt kastélyt is. Haaha. Érdekes volt. Főleg a kijárata. Merthogy a forgó hordó mellett volt egy tök egyszerű forgóajtó is odarácsozva. Annyira egyszerű volt, hogy már szinte
feltűnt. Srácok elkezdtek tanakodni, annak az ajtónak mi lehet az érdekessége. Aztán rájöttünk. Mivel nembírta a kíváncsiságuk, kisiff ment kipróbálni. Merthogy arra ménemmegy senki, mindenki a hordóba bele...hát rájöttünk hogy azért, mert az a kijárat annak, aki nemakar a hordóba belee... Eccerü. Befele pedig
már nemtud. Mert levan rácsozva. Csak ennyi. Meg annyi, kisisff kintről nézett kétségbeesetten befele ránk, mi meg bentről kétségbeesetten ki őrá. Vagyis csak én. Nagyiff teliszájjal vihogott. Émmeg tudtam, a szive fog megszakadni, hogy ő nemmehet a hordóba. Mire felocsudtam volna, látom, már a
keritésen lóg...azéis visszajött. A többiek a hordó másik oldalán nagyot szórakoztak rajta. Aztán együtt áthágtuk ezt az akadályt is..a köszönet egypár boldog capoeira-forgás volt. Nemhittem a szememnek. Ilyen boldogok és felszabadultak még tán sosem voltak. Tökéletesen egyetértettek mindenben, mikor menjünk hová, mit
próbálnak ki legközelebb, szal tiszta tökély. Amig meg nem éheztünk. Vettek maguknak lángost. Közben rávettem végre őket, csináltassunk legalább pár közös fotót. Előbb csak kinyújtott karral nagyiff fotózott minket, de az vacak lett. Megkértünk hát két hölgyet. Az egyik jött fotózni, a másik félreállt. Egész fotózás
alatt fuldokáltunk mi hárman. Ugyanis kisiff lerakta a padra még nemelmajszolt lángosát, a másik hölgy pedig végig vészesen közeledett felé. A tasijával. Mind közelebb, és megilletődve próbáltam mutogatni neki, meg szólni rá, hogy vigyázz..lángos, csak nem figyelt rám. És a tasi majdnem a lángoson landolt. Egyszem híja volt. Végül szerencsésen lekaptak minket, kisiffnek megmenekült a finije, és búcsuzóul még a kijáratnál is megkértünk valakit, hadd legyünk együtt boldogok a képeken. A végén a kocsit is megtaláltuk ahol hagytuk, és már jól ránkesteledve elindultunk haza. Teli élménnyel. A legszebb mégis az volt nekem...egyetlenegyszer sem erősködtek hazajönni a haverok után..csak kérleltek, maradjunk még..még mindent megkell ismételni!!!Ma voltunk a mamáéknál a majdnemszülőfalumban gyertyát égetni. A nyolcvansokéves (nem illik kort írni egy nőnél.. ;D)nagymamáméknál. A dédikééknél. Merthogy már régen csak dédikéék. Sokszorosak. És a nagymamim kijött velünk a temetőbe és égette ő is a gyertyát. Közben meg fortyogott, hogy leszakad a derka. De azért se hagyta, hogy mi égessük helyette, mert neki semmi baja, már úgyis végzett vele. És elballagtunk egy másik sírhoz fortyogni. Imádom a dédikét. :)
...akkor jött a baj. A hazauton. A dugó. Óriási. Kilométeres autósor..nem lehetett látni az elejére. Srácok türelmetlenek már pár percnyi várakozás után. Megpróbáltunk hát megkérdezni egy járókelőt, amint láttuk, egyre több kocsi visszafordul, van-e más út is Esztergom fele. Állítólag csak az erdőkön keresztül, de azt már lezárták, kocsival nemlehet behajtani. Vagy Pestre, és onnan Esztergom. Szóba se jöhet akkora kerülő. Tehát további várakozás. Egyre több és több kocsi fordul vissza. Kell lenni másik útnak is! Kifordulva a kocsisorból visszafele vettük az irányt, és ujra megkérdeztünk valakit. A hölgy azonnal rámutatott egy keskeny utacskára a házak közt..állítólag nagyon rossz földút, de a part mentén eljutunk célunkhoz. Hurrá. Mentünk.
Láttuk előttünk a sok-sok kocsit, amint ráhajtanak a földútra, és hosszu láncként szelik a földeket. Mi pedig utánuk. Utánunk pedig a következők. Az út egyre rosszabb. Valamiféle bánya volt a parton, és ahogy a nehézrakományu kocsik feltúrták a partmenti nedves talajt, mindenütt óriási kátyuk, gödrök a sárban. Fúha..nekem nemondja senki, hogy itt menjek végig! De mondta. Két fő dirigensem. Mentem. Végül egy teljesen szétdagonyázódott helyen, ahol a kerekek full a sárbamerültek, kezdtem elhatározni a visszafordulást.
Egyszercsak látjuk, jönnek valahonnan messze szemből vissza a kocsik, akik elsőknek vághattak neki az útnak. Szépen sorban. Közben már mi is igyekeztünk fordulni, csakhogy nehéz volt, mivel nemvolt hely a már szembejövő autók mellett, engednünk kellett őket elmenni, viszont leállni nemvolt szabad, mert az tuti beragadás.
Tehát végre mikorra megforditom a kocsit, srácok kiabálnak..anyaaa!! Ezt megkell nézned! Okvetlen látnod kell! Fordulj meg gyorsan!! Dehát hogyan, mikor arra kell vigyáznom, hová mennek a kerekek? Picit sikerült biztos helyre manőverezni, megfordulok..egy Land-Rover ragadt be a sárba, óriási túrázással csapta a magasba a sárcsóvát..óriási fröcskölés..mindenhol sár, ahogyan a párméteres magasságból zuhan alá..az autó táncol és küzd a sikos mély dagonyával..óriási látvány. Olyan volt, mint egy bemutatón. Soha nemgondoltam volna, hogy igazán élőben a tanúja lehetek ilyesminek. És boldog voltam, hogy arra a részre már nem merészkedtem a mi kis kocsinkkal.
Nagy nehezen hajtottunk a visszafele vezető sárban, mellettünk a mégcsak odafele igyekvő kocsisor, egymás mellett araszoltunk, nehogy a csúszástól ütközés legyen. Egy „okos“ vezető rámmorog..mi a francot csinálok, hogy mehetek nekik szemben vissza, ha látom, nincs hely elférni. Beszóltam neki, mindjá ő is visszafog jönni. Nagycsomó drága kocsi, sportkocsik, mindenféle volt. Nem hittük el, hogy ezekkel a kocsicsodákkal is mernek abba a dagonyába menni. Hisz az alrészük azonnal leszakad..mertek. Nemtudták, mi vár rájuk. Aztán egy autóbusz. Az már a csúcs volt. A sofőr okos volt, megkérdezte, miért megyünk vissza, nemlehet-e átmenni. Mondom nem. Akkor inkább felhagyott vele.
Közben pedig mi szépen beragadtunk. Ahogy gázt adok hogy mihamarabb kijussak, mig teljesen be nem süppedünk, valami bűzlik. Egek. Mi ez? Ég a motor, vagy mi? Mondom a srácoknak, mi ég? Érzitek? Érezték. Nézünk körül, füst a kocsiból sehol nemjön, aztán mondja a nagyiff, a kerekeket égettem túrázáskor..az bűzlik. De ennyire? Na mindegy, hogyan kijutni? Leveszem a gázt, ujra próbálom csak lassan, finoman..nemmegy. Megtolni nemlehet, bárki vállalkozna, isteni sárfürdőt venne. A végén a srácok találták fel magukat..kiszálltak, gallyakat szedtek a környező bokrokról, alárakták a kerekek alá, és navigáltak..igen..a gyerekeim húztak ki a pácból. Mert srácok. És ügyesek. És boldog voltam, ahogyan láttam az összetartásukat, ahogyan megértették egymást azonnal, mit kell csinálni. Büszke voltam rájuk. Kijutottunk.
Megszenvedtük, én agyonidegelve, fáradtan, de megkönnyebbülve, boldog voltam. Vigyáznak rám a srácaim. Az adrenalin meg egy óriási dolog. Most visszagondolva életem egyik legszebb élménye volt. Amit legjobban sajnálok, hogy egyetlen fotót sem csináltunk. Nos, senki közülünk nem készül tudósítónak. Merthogy annak pocsékok volnánk. A legemlékezetesebb pillanatokat szalasztottuk el fotózásból. Egész életemben sajnálni fogom.
Mikor a földútról visszaértünk az aszfaltra, megálltam kifújni magamat. Visszanéztünk. Csak pár méterre mögöttünk állt az autóbusz. A vezetője éppen az elejét igyekezett leszedni, merthogy leszakadt, és lógott..szegény. Még örülhetett is, hogy nem ment tovább.
Estére értünk haza, mivel a dugó még utána is tartott. Mint megtudtuk, motoros baleset volt, a sérültért helikopternak kellett jönni, arra vártak, majd eltakaritották az utat és mehettünk. Valaki szerencsétlenebbül járt azon a napon mint mi..sajnos.
Már senkinek nem volt baj, hogy a haverok lemaradtak..lett egy csodás élmény. Én pedig azonnal hazaérve rohantam megmosatni a kocsit...nehogy zűr legyen. (A bűzt még utána is lehetett picit érezni..)
Nincs fotó, de az emlék megmarad.
Nem tudtam mi érdekeset kitalálni legközelebbi uticélnak. Végül a Dunakanyar és Visegrád mellett döntöttem. Volt rá több okom is. Szerettem volna látni a Rám- szakadékhoz vezető másik út kiindulópontját is, hátha ezzel picit előbbre lépek az odajutáshoz. Nemtudtam ugyanis eldönteni, Dömösről legyen az indulás, ha egyszer
tényleg elindulunk, vagy a túloldali Dobogókőről. A másik ok a Dunakanyar szépsége volt. Ha egész család mentünk, mindig csak a célpont volt a megálló, viszont szerettem volna jobban megnézni és megcsodálni az ottani szépségeket, hegyvonulatokat és a srácokkal is megszerettetni, tehát
útközben néha körülnézni a környéken. Végül de nem utolsósorban a srácok imádják a Visegrádi bobpályát. Tudtam, ez ellen szemernyi ellenvetésük sem lesz. Nem is volt, bár azok a helyek, ahol már jártak egyszer, másodszor nem kötik le őket olyan nagyon. Mégis ez az út volt mindannyiunk számára a legélménydúsabb,
leglenyűgözőbb..olyasmi, amit az ember egész életében megőriz az emlékeiben. Felejthetetlen.
Az első helyen ahol már nagyon szép tájon kocsikáztunk a Duna partján, egy viszonylag biztonságos helyen le is
állitottuk a kocsit, és mivel a part fákkal volt benőve és bozóttal, megpróbáltunk utat találni a vízhez. Nem is volt olyan nehéz. Hirtelen csodás bozótosban találtuk magunkat, amin keresztülvitt egy piciny kigyúrt ösvény a parthoz. A srácok mentek elöl, mire én lassan bandukolva és a környező tájat csodálva odaértem, már
csak azt láttam, nemsokára szétesik egy móló...ajjj..azonnal leállitani a hintázást!! De anyuu!! Mikor végre jól érezzük magunkat, mindig ajkkor tiltasz le mindent. Hja! Há mér csak a rosszcsináláskor érzitek jól magatokat?
Szerettem volna fotózni is a víz és környéke szépségét, ahhoz viszont muszi volt nekem is a mólóra menni, jobb legyen a kilátás. Nagyon szép volt minden körülöttem. Mozgó fotót azonban az én gépemmel nemlehet
csinálni, sőt rezgéscsillapító sincs rajta, a srácokat kellett maximálisan lecsillapitani. Néhány pillanatra sikerült is szerencsémre. Csak a mólóról visszafele menet vettem észre a feliratot, magántulajdon, tehát irány a part. Hirtelen egy autó vészjelzőjére lettünk figyelmesek ahogy sípol. Rohanás a kocsihoz, nem a
miénk-e az? Nem az volt..és mi vettük az irányt továbbVisegrád felé. A Dömösi hajóállomás olyan kellemes hangulatú kis pihenőhely, hogy azt nem hagyhattuk ki a gyönyörködésből. Tehát ujabb megálló. Pár fotó, srácok tanulták, hogyan megbillenteni velem a világot..kis vidulás, megmozgatni az elgémberedett
tesrészeket. És muszi olyat is, ahol nem rútkodok a képbe..Közben kisiff szoborrá változott..Mikor végül itt is mindent megcsodáltuk a sok kék-zöld szépséget, a szemközti sziklafalat a kis barlangbejáróval, indulás tovább. Még párszor megálltunk fotózni, de már sürgetve voltam a célhoz. Tehát odaértünk.
Srácaim vidáman élvezték a bobokat. Vagyis csak élvezték volna, ha nem vesznek rá engem is..szegény kisiff. Pedig én tényleg nem akartam menni. Már voltam ezeken a bobokon régebben, mikor ők is. A jegyekért végeláthatatlan hosszu sorba kellett állni, és mig odaértünk az ablakocskához, rá voltam beszélve. Huha. Kisiff
kért, menjek vele. Viszont megígértette velem, nem dumálok neki a vezetésbe, ő fog fékezni, mert elöl akar ülni. Megígértem. Aztán szegény gyerekemnek egész uton kajabásztam a fülébe, menjen lassabban..mikor fékezzen. Természetesen egész idő alatt kellett fékezni az én megérzéseim szerint. Tehát a
fele élmény odalett. A Kisiffé. Mikor végeztünk, készségesen kijelentette, többé soha nemfog semmirese rábeszélni, mert aztán ő jár rosszul. Azér ők még mentek egy menetet, aztán lassan bandukoltunk vissza a kocsi felé.
Amint az nálunk lenni szokott,
útközben mindenfélét észre lehet venni, ha nem siet az ember, hanem bámészkodik. Itt először az ajándékárusokat vettük észre, ahol gyermekeimnek kegyetlen anyától rájukerőszakolva muszáj volt választaniuk az ajándéktárgyak közt. Kisiff szerencsehozó elefántot választott magasra emelt
ormánnyal, nagyiff mindenttudást hozó baglyot. Icipici emlékek..kitudja, hányszor leszünk így együtt? Nagyiff már így is nagy a többiek szerint ahhoz, hogy az anyucikájával rándulgasson ki...Amint éhezve bandukoltunk a kocsihoz, kisiff észrevett egy táblát. Dilemma. Kocsi-kaja, vagy felderítés, mi az a Canopy. Felderítés lett. A Canopy-pálya egy pontosan nekünk kitalált valami, ahol az erdőben felállitott oszlopok közt kötelek húzódnak, és az emberek vezetők kíséretével csuszibálnak rajtuk lefele. Nna. Azonnal az érdeklődés, hogy is van ez..mi az ára, lehet-e azonnal indulni, mennyi ideig tart egy út. Mivel kiderült, kb 45perc, de előbb egy órát kell várni, mig a következő csoport indul, kénytelenek voltunk elnapolni a próbát. Lassan ideje volt hazaindulni. Ugyanis a haverok..Nekem nem volt baj, így lett célunk egy ujabb kiránduláshoz...a hazaúton csodáltuk a tájat, a múlt szép emlékeit..a többit pedig külön muszáj írnom, az egy külön történet...
Apostol Együttes: Búcsúzik a nyár
Ma kitűnő progim lett. Kisiffnek mérkőzése volt. Legelső alkalommal jelentette ki, ne menjünk őt megnézni, mert akkor nemtud ugy játszani. Eddig imádta, ha ottvoltam, minden egyes mérkőzést megnéztem amit itthon játszottak. Most nemtudom, hirtelen mi történt, majd lassan kihuzom belőle mitől ez a hirtelen változás.
Szerencsére lett egy szuper ötletem. Mivel elég jól ismerem a fiamat, tudtam mivel hatni rá. Nagyon szeret tetszelegni, néha úgytesz, mint ha útálná hogy fotózom, viszont általában imádja. Nekem pedig ez egy kiváló alkalom lett tanulni az új tükörcsodán. Tehát a fotózásra kimagyarázkodva mégis sikerült rávennem őt, nyugiba legyen hogy ottvagyok és nézem a meccset, ha fotózok, úgysem fogok tudni rendesen odafigyelni. Így beleegyezett nagy megelégedésemre. Természetesen megint egyedüli szülő voltam a mi csapatunkból..szégyen. Lehet azért nem akarja, hogy menjek..?
Nem hinném, hogy azért veszitettek a srácaink olyan rútul, mert végigpittyogtam az egész meccset..nemtudtam még kikapcsolni a hangerőt a gépen. Az előbb állitotta át nagyiff. Csakhogy a meccs alatt pittyogott. Aztán rájöttem, vacak az uj kártya amit utólagosan kaptam a géphez, mert ez sem végtelen, tehát nemtudok rá annyit fotózni, amennyit akarok. Szal a mérkőzést azzal töltöttem, hogy a nemsikerült felvételeket törölgettem.
Ő a 23-as zöld- fehér mez. Sajna a fotók nagyon vacakok lettek. Bőven van mit tanulnom fotózásból...
Ami egyetlen részre oda tudtam figyelni, az pont akkor történt, mikor a drága fiam kicselezte az ellenfelet, de ugy, hogy a srác elvágódott, és számomra végtelen hosszu ideig nem állt fel.A gyomrom egy pici kemény nyomós labdává huzódott össze, és vártam, mi lesz. Nem lett semmi. Jött az edző, a srác amint meghallotta a hangját, nyomban feltápászkodott, és a fejét símogatva az edző mosolygós utasitására leballagott a pályáról pihenni. Fúú..micsoda megkönnyebbülés.
Nembírom elviselni, mennyire sérülnek a sportolók. Akkor is elmegyek megnézni a fiamat..szeretek ottlenni a meccseken. Sajna nálunk a szülőknek kényelmesebb otthon melegedni a tv-nél, nem úgy, mint a környező országokban. Remélem egyszer felébred a nemzet, és nem csak sírni fog, milyen gyönge a sporttevékenység. Honnan induljon ki a sportolás szeretete, ha nem a szülőktől?
Következő utunk picit röcid volt, de nagyon szép. Mivel jó idő volt, és kisiff csak itthon kínlódott nemtalálva egy barátját sem otthon, elhatároztuk, elmegyünk a közeli városszéli erdőcskébe bicózni.
Gyönyörű volt az erdő. Április lévén a természet legszebb képét nyujtotta felénk..minden ébredezett és virágzott. Még kisiff is élvezte a virágszőnyeget, nagyfiú létére.. ;)
Amint beloptam magamat a sok virág közé, hirtelen mintha mesébe csöppentem volna.
Aztán megnéztük az eldugott pályát, ahol nyaktörő ugrásokat lehet elkövetni a bringán, azt inkább nem is fotóztam..érdekes volt megtudni egy ujabb kis gyerektitkot, bár nem biztos, hogy örülök ennek a fajta szórakozásnak..jahh..fiaim vannak. :)
Strauss: Kék Duna keringő
Hungary
Amikor még icipici babucik voltak, és láttam az álmot ahogyan lassan szállna a szemükre, lágyan a karomba fogtam, magamhoz öleltem, és lágy keringők kellemes hangjára mozdulva ringattam álomba őket...de szép is volt...
Az első kirándulás majdnemszülőfalumba lett kiötölve. Mivel elsősorban azt a környéket akartam megmutatni a srácoknak, ez lett tervben.
Ébresztő túl korán nemlehet, nevigyük túlzásba, de azért délig alvás sincs, tehát kezdődik a mortyogás...aztán nagy nehezen útrakeltünk.
Első utunk benzinkút, tankolás..bevásárlás..bagi, édesség, üdítő a hátizsákba, aztán gyerünk, útra fel!
Eleinte csönd volt a kocsiban..akinek volt, az füllhallgatót nyomott a fülébe (csak nekem nemvolt.. :))
Később annyit bizgattam őket...
-"figyi, milyen érdekes az a ház!!; milyen szépen látni a hegyvonulatokat!!..
-"nézzétek a felhőket, milyen csodás alakban úsznak az égen.."..a végén lekerültek a fülhallgatók, és társalgás lett...
-"hová megyünk? mikor jövünk haza ?":( nawazze..még elsem indultunk..) ..
-"Mert délután megvagyunk beszélve a haverokkal, kiakarunk menni.."
-"Oki, majd úgy csináljuk, délutánra otthonlegyünk, hisz az út csak fél óra oda kb."..erre megnyugvás.
A faluhoz érkezve dilemma. Hová menjünk, melyik lesz jobb progi? Mehetek jobbra, ott egy kis régi tanyához, erdőhöz vezet az út, vagy balra, a falun keresztül példul a szőlőhegyre, s szeptember lévén a finom beérett szőlő szinte csalogat. Mindenütt vidámság, szüret..jaaaj, hogy hiányzik a régi szüreti hangulat!!
Nagyimék régi borospincéje furán kellemes illatával, hűsével! Mennyit jártunk oda! És maga a szüret minden szépségével..zene vagy énekszó és hangos társalgás, viccelődés mellett a nők szedik a szőlőt kannákba, edényekbe, azután összeöntve egy nagyobba a férfiak felrakják talicskára, letolják a pincéhez..fel a traktorra, hogy aztán hazaszállitva ott follyon tovább a préselés és a jókedv.
Már az odaút is csupa vidámság. Ahogyan nagyapa a traktorra szedi a faluból a rokonokat, ismerősöket..a "családot". Mi gyerkőcök mindig azon veszekedtünk, ki ülhet majd a vezetőfülkébe. A koránkeléstől még félálomban ücsörgő embereket a rázkódás keltette életre, aztán nemsokára már hangos zsivajjal totyogott a traktor a hegynek...bírkózott szegény...
Délben a füvön szétteritett ponyuson segitettünk szétrakni a magunkkal vitt elemózsiát, pogácsát is csak akkor volt szabad enni, szüret közben nem, bele ne potyogjon a morzsája a szőlő közé, mert rontaná a bort. Diókeresés a felettünk terebélyesedő diófa alatt..érett már? Mmm..definom, friss, zsenge!!
Dejóvolt...
Tehát nincs kétség, irány a szőlőhegy. Bár nagyiff volt már picikorában szüreten, semmire nem emlékszik, kicsiff pedig aztsem tudja, hogyan néz ki a szőlőhegy, mert időközben el lett adva a telek, nagyiék elfáradtak, nembírtak már olyan messzire járni és főleg hegynek fel. A szőlőt pedig becsületesen kell gondozni. Tehát még ha fájó szívvel is, de inkább megváltak tőle.
Az út a falun keresztül vezet föl a hegyre, bár a hegyi része már csak földút volt régen..most egészen a hegyre fel aszfaltozott..elcsodálkoztam, mennyi minden változott.
Aztán erről az útról vezetnek a kisebb utacskák be a pincék közé. A hegyen leállitottam a kocsit, innen már gyalog megyünk. Hátizsákot fel, indulás!
Itt könnyű volt a séta a kocsitól nagyiék pincéjéig, lejt picit az út, szinte élvezet a járás.
A borospince olyan, mint valaha..
Miután körbejártuk, megcsodáltuk, és áteveztem egypár aranyos emléken ujra a srácoknak mesélve a sok élményt, kénytelenek voltunk a túra nehezebb szakaszára vállalkozni, ha még estig haza akartunk érni. :)
Itt már fele sem volt tréfa..de finom, édes és szép volt az egész, mert miközben nagy igyekezettel próbáltunk fölfele kapaszkodni a szőlősorok és tőkék közt, csodálva a hihetetlenül gyönyörű kilátást a távolban...
Mindenfelől nassoltuk a különböző szőlőfajták legjavát..mnyamm...
Itt-ott a nyakambarepült egy-egy szőlőszem...az égből potyogott volna? ;D Érdekes volt a dombon fölfele bujkálni és kergetőzni ...végül alig szuszogtam. :)
Az elhagyatott szőlészház nagy meglepetés volt,
óriási élményt jelentett mindünknek. Mintha egy meséből bukkant volna elénk.
Miután felderitettük, nekivágtunk a nagy útnak az erdők felé át a gabona és kukoricatáblákon..
a táj mindenfele kezd színbe borulni, a szem egy pillanatig sem unatkozhat.
A kombájnos-bácsi bizti otthonfelejtette a szemüjét..itthagyta szegény árva kukoricát. Vagy netán ez az útjelzőtábla vadkanok részére? Na, akkor nemsokáig volt útjelzőjük, mert ellett kobozva azonnal..volt mivel Csibakkára játszani.. :) Uzsgyii..megint a menekülés..közben persze figyelni kellett a körülöttünk lévő zörejekre, hangokra is, nehogy tréfát félretéve tényleg menekülni kelljen valami vadállat elől. Mint később rájöttem, ilyen betoji csak én vagyok. :/
Mig kisiff a kukoricaszárral hadonászva mint fénykarddal előfutárként baktatott, mi nagyiffel próbáltunk felfedezni valamilyen állatkát a környéken. Hátha mégis lesz szerencsénk egy békés talira.
Sajna sem őzeket, nyuszikat, sem fácánokat nemsikerült felfedeznünk. Viszont annál jobban megörültünk a magaslesnek, amit a vadászbácsik lehet direkt nekünk épitettek, odafentről is megcsodálhassuk a tájat és nyugodtan piknikelhessünk is végre...tehát felmászás.
Vigyázva, hisz kitudja, milyen öreg a les, használják- e még..de tüzetes vizsgálódás után sem tűnt túl korhadtnak a fa, amelyből épitették, igy nagyon gyorsan megszálltuk. Csak én kicsit lassabban a tériszonyom miatt..de fölmentem. A srácoknál volt ugyanis a kaja, és a piknikből nem maradhattam ki. :D
Egy nagy adag pihenő és jóllakás után elégedetten folytathattuk a felderítőutat.
Szerencsére csak pici állatkákat sikerült néha megzavarnunk őszi pilledésükben,
a nagyobbak tán a szüretelők vígságától ijedve bebujtak az erdő nyugodt mélyébe.
Oda is bemerészkedve csodás szépséget láttunk.
Közben csöndben viháncolva élveztük a friss levegő és az erdők illatát.
A hazafelé uton a fütyülnitanuláson kívül még szedtünk pár fürt szőlőt, mivel bár kicsit fáradtan, de még dédiéket is meg akartuk látogatni. Annyi éven keresztül ők pakoltak meg minket a sok finomsággal, most az egyszer mi leptük meg őket. Majdnem sírtak örömükben. Meg persze mi is.
Mert jó tudni, bármikor jöhetünk, ittvannak és mindig várnak..mindig örülnek nekünk.
Nagyon nagy élmény volt mindünknek ez az út. Ekkor döntöttem el, ezentúl majd gyakrabban kirándulunk..
NNa, végre összekapartam annyira a gondolataimat, hogy ideje azt irnom, ami miatt tulajdonképp elkezdtem. A kirándulások.
Ugy kezdődött, hogy hurcolkodtunk. Családiba. Bumm. Emeletes..jól kitaláltuk, soha "jobban"..
Abból a megfontolásból lett olyan, hogy nemkell annyit kifűteni, hisz a meleg felmegy. És ha a srácok fent a szobáikban ficánkolnak, lent nyugi van. Stb...
Az lett, hogy a srácok mostmár mindig csak fent ficánkolnak, merthogy lépcsőzni senkinek sincs kedve. Sem felnőttnek, sem gyereknek. Tehát mindenki elhelyezi magát oda, ahová akarja, aztán marad ott a végtelenségig. Példul. Vagy míg megnem éhezik. Vagy míg nemmegy ki.
Széthullott a család. Találkozók a konyhában nagyritkán, vagy az ajtóban elmenőben, megjövőben. Beszélgetésnek 0 esélye.
Mint hivatalosan elismert és becsületes anya, elkezdtem bosszankodni. Egy anya tartsa össze a családot, amennyire csak lehet. Legalábbis igyekezzen. Hát elkezdtem tervet szőni.
Mivel együtt csak nagyritkán mentünk valahová, az pedig többnyire télen történt sielés/snowwboard címszó alatt, és mivel mindenkinek más-más a síelőstb. tudománya, akkor is szétszéled mindenki. A tavaszi-nyári természetet pedig a srácok nemis ismerik, merthogy férj nemhajlandó semmiféle sétákra, túrákra..más hobbik foglalják le (peca, moci stb.). Ahová meg mi, többiek nemvagyunk alkalmasak. Vezetni már vezetek egy ideje kocsit olyan biztonságosan, hogy a srácokat is vihessem, tehát elhatároztam, megyünk.
Sejtettem picit nehéz lesz, mivel a csöpp időt, ami van "szegény" gyerkőcöknek, azt pc-n vagy haverokkal akarják tölteni, mert így vannak megszokva, semmiféle plussz progi.
Há morgás volt is minden egyes alkalommal..egyszer jobbról, máskor balról..de lett azért pár aranyos felejthetetlen élményünk.
És ami a legfontosabb, közben észrevettem, a fiúk sokkal közelebb kerültek hozzám is, és egymáshoz is...megtanultak együtt ujra társalogni ahogy azelőtt..imádom!
Reggel véletlenül megláttam magamat a tükörben..szörnyű..miért az a süket szokás, minden mosdóba tükröt rakni (ha nincs akkor meg pont hiányzik).
Tisztára elszörnyedve kezdtem a napot..már megint milyen sovi vagyok! Azthiszem, ideje összekaparni az életemet (kezdve az edzéssel), attól tán majd sikerül meghíznom is. Nemcsoda, ha a barátnőm volt kolléganői a rehabilitációról érdeklődtek tőle felőlem, anorexiás vagyok-e. Szerintem hiába mondta, hogy nem, az ugy nemvolna érdekes, mert unalmas, hogy csak ugy egyszerüen nemtudok meghízni...és akkor így születnek a pletykák. Tisztára igazságtalan, hogy amerre nézek, mindenütt csupa fogyókúra. A legnagyobb dobás mégis az volt, mikor meghívtak iwiw-en a fogyókúrások klubjába..pedig van fent fotóm.. :D
...hízókúrát miért nemírnak sehová? Lehet, még a fogyni kívánóknak is jobb érzésük volna, ha megtudnák, nem is olyan rossz, ha van az emberen egy kis husika. ;)
Navégre kikísértem férj után a kistinit is..férj mocizik, kistini haverozik, nagytini szerel(li szét a lakást..%( ).
---------------------
Kistini:
Első nekifutás:
- hol a pólód?
- jaa, tényleg...(visszamenés)
Második nekifutás:
- kulcs, sapesz, teló?
- (második visszamenés)...
Megint kijön..füttygyakorlat (most tanul két ujjal..)..kb 20próba,mire sikerül az igazi, közben a haver fél órája vár a kapuban, énmeg úgyérzem, kb.2órát fog még a fülem sípolni.
Végre fogja a bicót és elsüvölt(-ene, de közben beakad a pedálba és majnem orrabukik)....
----------------------
Nagytini közben szereli az új asztalát a haverjával az emeleten az úszóparketten. Az szegény ( a parkett) jobban tette volna, ha gyorsan eluszik..
Külömböző zajok szivárognak föntről..miközben azon morfondírozok, mi lesz ebből, sajog a kezem, merthogy mikor az asztalt összecsomagolva bekellett cepelni, még nemvolt haver, csak én..istenbigi, az az asztal van vagy 500kiló..vagy csak a papirja? Most a jobb..basszus..bal (már megint összekevertem) kezemet alig bírom mozditani..meghuzódott vagy mi.
Férj is megfog húzódni, ha elcseszik az asztalt a srácok..az más huzódás lesz..én még csak egy lukat láttam benyomulva az uj deszkán..nemmerek fölmenni...wááá...
de akkoris optimista vagyok.... :)
A Kurvannya blog-ban próbáltam olvasni egy politikai bejegyzést. Huhh...nehéz..kezdem kapisgálni, miért nem értem a magyar politikát. Egyszerű. Mert ha még egy bejegyzést is nehéz végigolvasni, hogyan értsem meg az egészet?
Nemirtam kommentet, hosszu. A mi politikánk sokkal pórabb, ehhez vagyok szokva. Merthogy ez nem is annyira politika, inkább tán magukat kellőképp intelligensnek gondoló okos emberek gyerekes viszálya komolyabb kiadásban. Nem is lehet bonyolitani, annyira átlátszó..
Most tán megértettem Bugár Bélát. Miért a visszavonulása az egyetlen itteni normál és szavahihető politikusnak. Tán belefáradt. Nehéz esetekkel nehéz küzdeni. Lehet fölöslegesnek látta az erőfeszitést.."egy fecske nemcsinál nyarat"...
Kár. Pedig sokan imádják még most is. És ami nem is meglepő, a magyarokon kívül rengeteg csupaszlovák szavazott rá.
Várjuk a következő generációt. Hátha...
Ma végre mentem. Igaz, megint nem bicózni, mint ahogyan a multkor sem jutottam el végül, de legalább el..el itthonról. Nembaj hogy csak dokihoz, igyis egy órás ut volt itthonról kocsival, és annyira élvezteeem!!!
Gyönyörü a természet ilyenkor..a már szinte vörösbe boruló kukoricaföldek majdnem mint vörös tenger díszitik az út szélét szegélyezve a nemsokára színüket váltó fasorokkal...
Ma az idő is klassz volt, és kivételesen a fényképezőt sem felejtettem magammal vinni, ugyanis mindig akad valami amit szeretnék lekapni, csak gép nuku többnyire. Ma volt gép. Meg dühöm is. Ugyanis már párszor tudatosult bennem, pont a legszebb helyeken teljes képtelenség leállni a kocsival. Az út tul szűk, közvetlen a szélén árok, szal wáá..pedig a Pilis-hegység vonulatát ugy lehetett látni még ebből a messzeségből is a tiszta időben, mint az tényleg ritkaság. Tehát fotózás nuku. Már megint. :(
Másik élvezetem odafelé uton a Juventus, visszafele meg a Slágerrádió hallgatása volt. Sajna itthon nemtudom rendesen beállitani őket, ezért csak amikor egyedül kocsikázom, akkor van némi esélyem.
Na ma a Juventus-ban jól megkaptam. Még szerencse, már elmúlt fél négy, és irogászhatok. Tudatták ugyanis kegyesen a nagyközönséggel, ma fél négykor beindítják a ...fihaa..az még csak haggyán, hogy nemtom mi az, de asszem megsem bírtam jegyezni a nevét.. :) ..tehát a világon legnagyobb részecskegyorsítót. A kedves fiatalembert azonnal leboronálta egy hölgy a telóban, minek mondd be ilyeneket, most elkezdett betojni...jéé..énmeg azthittem, csak nekem hangzik olyan félelmetesen a kijelentés. Erre a drága ur még hozzátette, örüljünk neki hogy még van pár óránk, és élvezkedjünk, merthogy négyre már csak luk lesz a földgolyóbis helyén..na itt megfordult bennem a gondolat, tán fölösleges is a dokilátogatás, inkább kéne vmi jobb progit kitalálni...aztán valaki megint betelózott az adásba, hogy ez csak próba lesz, és az igazi inditás csak a jövő hétre várható...a komment ehhez sem maradt el, miszerint általában a próbaüzemeltetésekkor szoktak történni a bibik. Szerencsére most öt óra múlt, az azt jelenti a fél négyet megúsztuk, remélhetőleg nemhalasztották későbbre a próbát. Ugyanis nemmerem bekapcsolni a rádiót. Viszont most komolyan latolgatom a buksimban, vajon merjem-e kikeresni a google-ban, mi is az pontosan tulajdonképpen, és fontos-e félni tőle..merthogy inkább ezt a műsort kihagynám...
ÉLJEN A TUDOMÁNY!!! ;D
